2015. július 3., péntek

1. fejezet


   Még mindig alig tudtam elhinni, hogy épp megyek ki Koreába, pedig már a repülőgépen ültem, legjobb barátnőm, Viki társaságában.
   Minden a lehető legtökéletesebben ment. A tánctanárom nem akart személyesen beszélni apámmal, meggyőztem, hogy majd én elintézem. Sose volt semmi baja a tánccal, de amint meghallotta volna, hogy Seoul, Korea fővárosa a helyszín a válasza egyértelműen nem lett volna. Persze még így is szükség volt az aláírására, de azt aláhamisítottam. A repülőjegyeket is magamnak vettem meg, mire jó, ha a szülő rábízza lányára a dolgokat.
   Így ő és Viki szülei abban a nyugodt hitben vannak otthon, hogy Amerikába tartunk egyetemre. Eleve azt terveztük, mielőtt nem jött közbe a verseny. Tudtam jól, hogy le fogunk bukni, de ha már Seoulban vagyunk, mit számít? Addig úgyse megyek haza, amíg meg nem találom az anyámat. Mert ez az oka apám ellenzésének. Soha az életben nem engedne ki oda, ahol születtem, ami pedig nem más, mint Korea.
   Még fiatalon ment ki egy hosszabb munkaügyben és megismerte anyámat, Park HyoYeont, tőle örököltem a nevem, a Hannával kiegészítve. Aztán tovább maradt Seoulban, de miután megszülettem, pár hónapos koromban visszajött velem Magyarországra.  
   Viki sose értette teljesen, miért akarom ennyire megkeresni azt a nőt, aki egyszer se keresett az eltelt 19 év alatt. Persze ez nekem is fájt, mégis abban reménykedtem, van rá tökéletes indok, ami nem az, hogy nem érdeklem. Apám miatt ringatóztam ebbe a hitbe, mert habár semmit se volt hajlandó elárulni, azt se mondta, hogy jobb, ha nem ismerem, úgyse szeret, vagy ehhez hasonlókat. Szóval mivel rosszat se, jót se mondott róla arra következtettem, hogy valami van a háttérben.
   A tanárnőm, Kata vitt el minket Debrecenből Budapestre, a reptérre. Dolga volt, így nem tudott velünk jönni, amiért nem győzött bocsánatot kérni. Mindig elkísért a versenyekre, aminek örültem, de most még jól is jött, hogy nem lesz ott, semmit se tudott a terveimről. Mert ezúttal nem arra fogok hajtani, hogy megnyerjem, hanem a keresésért fogok mindent megtenni.
   Sok szerencsét kívánt, és mint apám is kisbeszédet tartott arról, hogy legyünk óvatosak, mit ne csináljunk, mire figyeljünk oda, stb.. Vikivel jó kislányokhoz méltóan bólogattunk, de közben végig azon járt az agyam, hogy végre teljesül az álmom. Na meg, hogyan fogom megkeresni anyámat.
   A hosszú út jól telt el, egyedül az üléssel volt bajom. Örökmozgó vagyok, már a pár órás úttól rosszul vagyok, ez meg sokkal hosszabb. De azért elütöttük az időt. Beszélgettünk, tökéletesítettem a koreai tudásomat -, amit már elég régóta tanulok titokban, apám ezért se rajongana – és Viki is megtanult pár fontosabb szót, de ő maradt inkább az angolnál.
   Ha nehezen is, de csak eltelt az út és megérkeztünk.
   - Végre – mondtam boldogan, ahogy a gépről leszállva elindultunk a csomagjainkért.
   - Újra itthon, mi? – vigyorgott rám.
   - Aha – mosolyogtam vissza. Vicc volt ugyan, mégis úgy éreztem kicsit magam, mint aki hazaért. - Jó lenne emlékezni közvetlen a születés utánra – sóhajtottam. Akkor tudnám, miért váltak szét a szüleim.
   Felszedtük a bőröndjeinket és beültünk egy taxiba. Odaadtam a sofőrnek a címet, amit a tanáromtól kaptam. Itt már jobban élveztem az utat. Vikivel végig a várost néztük, teljesen lenyűgözött. Most gyorsan elröppent az idő és meg is álltunk a hotel előtt. Kifizettem a taxist és elköszöntem koreaiul.
   - Tudod, ez vicces lesz – kuncogott fel barátnőm. Kérdőn fordultam felém, nem tudtam mire érti. - Beszélhetünk bármiről, anélkül, hogy megértenék a körülöttünk levők. Gondolj csak bele – kacsintott rám.
   Elnevettem magam. – Ha jól sejtem, legjobban a pasikat akarod kibeszélni.
   - Még szép – vágta rá. Majd végignézett a hotelen. – Hűha… meddig is maradunk?
   Az épület gyönyörű volt, mint ahogy az egész város.
   - Három hét, de ha továbbjutok, akkor több – válaszoltam, miközben elindultunk be a recepcióshoz.
   A táncverseny -, amiben vegyes stílusok vannak, főszerepben a hip hoppal - egy majdnem három hetes felkészítővel kezdődik, tele programokkal. Aztán jön az igazi verseny, ami fordulókból áll. Azért reméltem, hogy az elsőkön még átmegyek, mert annál több hetet maradhatunk, mivel minden forduló egy héttel később lesz.
   Elővettem legjobb angoltudásomat, hogy Viki is értse és köszöntem a pult mögötti nőnek.
   - Jó napot! Park Hanna HyoYeon vagyok, ő Kiss Viktória, a kísérőm. Mi jöttünk Magyarországról a versenyre.
   - Üdvözöllek benneteket! – mosolygott ránk kedvesen, majd a gépén kezdett el keresni minket.
   Közben odajött a hotel egy másik dolgozója és felvitte a szobánkba a cuccunkat. Nekem ki kellett töltenem egy lapot, amin szerencsére angol szöveg volt. A koreaival, azért ilyen szinten lehet, hogy meggyűlne a bajom.
   - Érezzétek jól magatokat és neked sok szerencsét a versenyen. Ebbe megtaláltok minden programot – nyújtott át egy kis füzetet.
   - Köszönjük, viszlát.
   Viki is köszönt, aztán elindultunk a lifthez.
   - Te simán beolvadsz itt, én meg tisztára úgy érzem magam, mint egy kívülálló – nyafogott barátnőm.
   - Ugyan már, amúgy is attól még, hogy félig koreai vagyok ez az egész hely még nekem is új.
   Megforgatta a szemét. Felmentünk a 8. emeletre és megkerestük a szobánkat. Aki felhozta a bőröndjeinket már elment, így kettesben maradtunk. A szoba tökéletes volt. Két nagy részből állt, amit egy fal választott el félig. Az egyikben két nagy ágy és szekrény volt. A másikban fotelek, TV, asztal, számítógép. Na meg persze volt külön fürdőszobánk. A színek, a képek, mind nagyon szép hatást keltettek.
   - Waw… Lehet még ennél jobb? Túl vagyunk az érettségin, nincs suli és kint vagyunk Seoulban, csak ketten.
   - Szabadság, éljen! – lelkendezett velem együtt.
   Kipakolás helyett levetettük magunkat az ágyra, és lapozgatni kezdtük a programfüzetet. Mára csak egy esti buli volt írva, ahol megismerhetjük a többieket.
   - Bő négy óra múlva kezdődik – nézett az órára Viki, délután félöt volt majdnem. – Hulla vagyok.
   - De hiszen aludtunk a repülőn – böktem meg könyökömmel. Bár igazság szerint én is örültem volna a pihenésnek. Főleg mivel továbbolvasva előre láttam, hogy be leszünk teljesen táblázva. Amikorra nem volt semmilyen program beírva, akkor városnézés és keresés lesz.


(zene a második feléhez)


   Végül csak pihentünk egy kicsit, aztán pakolásztunk, meg hozattunk fel vacsorát magunknak. A füzetbe le volt írva a reggeli és az ebéd ideje, amin meg kell majd jelenni.
   Evés után készülődni kezdtünk. Nem tudtuk eldönteni, hogy ezt a bulit szó szerint kell venni, vagy nem, így nem öltöztünk nagyon ki. Én farmert vettem fel, egy fekete felsővel. Kilenc előtt pár perccel indultunk le a hotel nagytermébe. Egy magas lány épp zárta be a szomszédos szoba ajtaját.
   - Sziasztok – jött oda hozzánk mosolyogva. Mi is visszaköszöntünk.
   Hosszú barna haját egyszerű lófarokba fogta és örömmel konstatáltam, hogy hozzánk hasonlóan van felöltözve.
   - Sandara vagyok, de szólítsatok csak Darának – nyújtotta felénk a kezét.
   Mindketten bemutatkoztunk, majd elindultunk a lifthez.
   - Honnan jöttetek? – kérdezte kíváncsian.
   - Magyarországról – vágtuk rá egyszerre, mire mindhárman elmosolyodtunk.
   - Ha nem lenne Viki veled, azt hittem volna, valahonnan közelről jöttél.
   Barátnőm jelentőségteljesen nézett rám, tudtam, hogy korábbi beszélgetésünkre gondol. Megforgattam a szemeimet.
   - Az édesanyám itt él – magyaráztam.
   Meglepetten nézett rám, úgy gondolhatta, hogy elhagyta az országot. De nem firtatta tovább a témát.
   - Mikor érkeztetek? – kérdezte helyette.
   - Ma délután.
   - Na és ki lesz az ellenfelem? – viccelődött.
   - Én – vigyorogtam.
   - És te Viki mit fogsz csinálni?
   - Bővítem a nézők számát.
   Megérkeztünk a földszintre. Az ajtóval szemközti falnak támaszkodva egy fiú várt. Dara arca teljesen felderült és a srác elé szökkent. Gyors csókot nyomott ajkára, majd felénk fordult.
   - Lányok ő itt Kangin – mutatta be nekünk. – Hanna és Viki – intett felénk. A srác ránk mosolygott.
   - Sziasztok.
   - Menjünk, mert elkésünk – fogta meg Kangin kezét Dara és elindult.
   Attól féltünk Vikivel, hogy korán fogunk érkezni, de mikor beléptünk és körülnéztünk a tágas teremben, sok mindenkit láttunk. Azaz az utolsók között érkeztünk. Éppen egy férfi ment fel a másik oldalon levő színpadra.
   - Üdvözlök mindenkit! – szólt bele a mikrofonba. Ezután szépen elmondta nagyvonalakban, miből fog állni a verseny, a betartandó dolgokat. Bemutatta az öttagú zsűrit. Mindenkinek sok szerencsét kívánt.
   Unottan álltam egyik lábamról a másikra. Minek elmondani azokat, amik benne vannak a programfüzetben is? Aki nem veszi a fáradtságot, hogy elolvassa, az most se fog figyelni.
   - Ha akarjátok, néha elkísérhetlek benneteket városnézésre – ajánlotta suttogva Dara. – Én itt lakom Seoulban.
   - Köszi, az jó lenne – mosolyogtam rá hálásan.
   Viki megkönnyebbülve sóhajtott mellettem, amikor a versenyvezető befejezte hosszú beszédét.
   - Mondd, hogy most már elkezdődik az a „buli”! – mondta magyarul, idézőjeleket rajzolva a levegőbe.
   - Gondolom.
   - Most pedig köszöntsetek szeretettel egy helyi csapatot, M4SK. 
   Dara és Kangin éljenezni kezdtek, amitől kíváncsi lettem a jövevényekre.
   - Te nem mész? – nézett barátnőjére Kangin.
   - Én most versenyző vagyok, nem lenne fair – vont vállat. Észrevette, hogy őt nézem, mire hozzátette. – Benne vagyok a csapatukban – intett a színpadra, ahol három srác jelent meg.
   A legelöl álló különösen felkeltette a figyelmemet. Ő kezdett énekelni, míg a másik kettő táncolt. Néha a többiek is beszálltak a dalba. Lenyűgözve néztem őket, a zene teljesen magával ragadott. Így mikor vége lett hangosan éljeneztem, még többet akartam, de elhagyták a színpadot és egy DJ kezdett zenélni.
   Dara integetni kezdett a srácoknak, akik észrevéve felénk indultak. Ahogy közelebb értek jobban meg tudtam őket nézni. Mindhárman helyesek voltak, de nekem még mindig a főénekes jött be a legjobban.
   - Olyan jó, hogy sikerült bejutnotok – mosolygott Dara és sorban üdvözölte őket, Kanginnal együtt. Majd bemutatott kettőnket is.
   Az énekest KyuHyunnak, a vörösesebb hajút Joonnak és a harmadikat, aki a legkomolyabban nézett, szinte dühösen Taonak hívták.
   - Én annyira nem örülök neki – grimaszolt Joon. – Nem akarunk elmenni a törzshelyünkre inkább?
   - Hidd el, szívesen megszöknék, de ha nem akarom, hogy kicsapjanak a versenyből, ott kell lennem a kötelező programokon és ez is az – sóhajtott Dara.
   - Uramisten, a mi Daránk jó kislány lesz – viccelődött Tao. Jó volt látni, hogy nem csak olyan komoly fejet tud vágni.
   - Fogd be! – nyújtotta ki rá a nyelvét a lány, majd felénk fordult. – Ne is törődjetek a fiúkkal, nyávognak, de kibírják a mai estét – nézett szúrósan végig az említetteken, mielőtt újra ránk nézett. – Akartok táncolni?
   - Naná – vágta rá egyből Viki és én is beleegyezően bólogattam, a tánc mindig jöhet.
   - Én megyek elintézni valamit – mondta Tao, látszott rajta, hogy semmi kedve itt maradni, azon se csodálkoznék, ha semmi dolga nem lenne. Pedig szerintem egész jónak indult ez a parti. – Sziasztok – fordított egyből hátat és kilavírozott a teremből. Egyikük sem állította meg, csak a fejüket csóválták.
   - Hanna – nyújtotta felém mosolyogva a kezét KyuHyun.
   Erre persze nem mondhattam nemet. Visszamosolyogva tenyerébe helyeztem sajátomat. Azért se kellett aggódnom, hogy Viki megharagszik, mert ő Joonhoz csatlakozott, így párokban mentünk a többi táncoló közé.
   A szívem hevesen dobolt mellkasomban, ahogy KyuHyun derekamra rakta kezét és mozogni kezdtünk a pörgős zene ütemére.
   - Kíváncsi leszek, mit fogsz előadni a versenyen – hajolt a fülemhez, hogy halljam, amit mond. – Jól mozogsz – mosolygott rám, visszahúzódva.
   Éreztem, ahogy az arcom forró lesz az elpirulástól és nagyon reméltem, hogy a sötét és a villogó fények miatt nem látszik.
   - Te is – mosolyogtam vissza. – Nagyon jók voltatok.
   - Köszi.
   Ezután „csend” telepedett közénk és csak a táncolásra figyeltünk. A zenére magától mozgott a testem, mintha valaki bábként mozgatna. Az agyam teljesen kikapcsolt, ahogy elmélyedtem sötétbarna tekintetében, érintését pedig mindennél jobban érzékeltem.
   Az se tűnt fel, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, míg már szinte teljesen hozzásimultam. Úristen, ez a srác olyan jól néz ki. A testemet kellemes bizsergés árasztotta el. Keze lassan elindult felfelé a hátamon, amitől tiszta libabőrös lettem, tekintete ajkamra szegeződött. A szívem úgy tűnt, már olyan hangosan verdes, mint a zene. A körülöttünk levő emberek akár el is tűnhetnének, azt se venném észre.
   Egy hangocska azt suttogta a fejembe, hogy el kéne távolodnom tőle, hisz nem is ismerem, de a testem nem akart engedelmeskedni. Akartam azt a csókot, meg akartam ízlelni ajkait. Ám más vetett véget ennek a pillanatnak, - ha már az én akaraterőm csődöt mondott -, megszólalt a telefonja.
   Bosszúság futott át az arcán, ahogy kivette zsebéből a mobilt. A kijelzőn feltűnő hívónak pedig szintén nem örült, mert düh villant fel szemeiben.
   - Igen? – szólt bele idegesen koreaiul, ami miatt még jobban kellett figyelnem, hogy megértsem. – Miért nem tudtál várni? – kérdezte még feldúltabban egy kis szünet után. – Megyünk – nyomta ki pár pillanat múlva a telefont.
   A többiek se táncoltak már, hanem nézték, hogy mi van. Ahogy elnéztem az ideges arcukat, arra következtettem, csak mi nem vagyunk Vikivel képben. KyuHyun intett, hogy menjünk félre, mire elindultunk a táncolók között lavírozva.
   - Tao? – tippelt Joon.
   - Igen, elindult egyedül és természetesen összefutott… velük. Mennünk kell!
   Értetlenül néztem rájuk, de semmit se értettem. Mit csinált Tao, amitől ennyire dühösek lettek? Az eddig aranyos KyuHyun keze ökölbe szorult beszéd közben.
   - Veletek megyek – mondta Dara, mire a fiúk egyöntetűen rávágták a nemet. – De.
   - Édesem, nem mehetsz el, majd ők megoldják – fordította maga felé Kangin.
   - Nem érdekel ez a hülye verseny, Ők a családom – vitatkozott tovább Dara, én meg még jobban összezavarodtam.
   - Igaza van, Dara – mondta KyuHyun megelőzve Kangin megszólalását. – Jobb, ha csak mi leszünk ott, hívlak majd – nézett a lány szemébe, majd hozzám fordult. – Sajnálom, majd összefutunk még.
   Egy „sziasztok”-at bírtam kinyögni, aztán már ott se voltak.

1 megjegyzés: