2015. november 3., kedd

7. fejezet

Uramisten, most mit csináljak? Ha megmozdulok, lehet abban a pillanatban lelő. Na, nem mintha erre egyáltalán képes lettem volna, mivel az egész testem remegett, és a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot.
Hallgatnom kellett volna KyuHyunra. Ő megmondta, hogy veszélyes, de nem hittem el. Hát most a saját szememmel láthatom. Sőt ez lesz az utolsó, amit látok. Elég volt ránézni SeungHyunra, sütött róla, hogy teljesen komolyan gondolja. A halálomat akarja, és meg is kapja abban a pillanatban, amint meghúzza a ravaszt.
Vajon Bae tudott erről? Megjátszotta volna csak magát, hogy el tudjon hozni SeungHyunhoz? Nem tudtam, mit gondoljak erről, de végül is tökmindegy, mit számít ez, ha ezek az utolsó perceim. Legalább Viki kimaradt ebből.
- Miért? – kérdeztem, de csak valami rekedt hang jött ki a számon. Megköszörültem a torkom, és újra próbálkoztam. – Miért csinálod ezt? – Ez már érthetőre sikeredett, igaz nagyon halkra, és remegősre a félelemtől, ami tisztán kihallatszott.
- Mert miattad vesztettem el kis híján az anyámat.
Nevetni támadt kedvem, mármint ez az egész tiszta őrültség. Él az anyánk, plusz miről tehetek én? Mert nem hiszem, hogy bármi is közvetlenül az én okom lenne. Persze neki az egész létezésem gondot okoz, úgy tűnik.
Még elképzelni is nehezemre esett, hogy a féltestvérem ez az elvetemült, hidegvérű gyilkos. Mivel biztosan az, elvégre melyik normális ember tesz ilyet? Semelyik. Plusz fegyvert tart magánál, amit olyan biztosan tart a kezében, hogy biztosan használta már. A tekintetéből is csak a tiszta gyűlölet sütött, és az elszántság. Semmi hezitálásra utaló jel nem látszott rajta.
- Kérlek! Elmegyek Koreából – próbálkoztam reménykedve, habár nem tápláltam sokat belőle.
- Erre előbb kellett volna gondolnod, és ide se jönnöd – húzódott gonosz vigyorra a szája. – Még így is örülhetsz, hogy nem viszlek apámhoz. Most pedig, szeretnél még mondani valamit?
- Én… - kétségbeesetten kerestem a szavakat, amivel megállíthatnám, vagy húzhatnám az időt.
Könnyek folytak végig az arcomon, lecsuktam a szemeimet, és apámra gondoltam. Mindenki távol akart tartani anyám megkeresésétől, és teljes okkal. Legalább találkoztam volna vele egyetlen egyszer, ha már a saját fejem után mentem.
Hangos csattanás hallatszott. Egy pillanatig azt hittem, SeungHyun húzta meg a ravaszt, és vártam a fájdalmat, aztán leesett, hogy ez másnak a hangja volt.
- Mit csinálsz? – hallottam Bae hangját.
Kinyitottam a szemem, YoungBae tartott felém, de megpillantottam KyuHyunt is. Megkönnyebbülés áradt szét bennem, zavarodottsággal keveredve. Legalábbis vagy két másodpercig, mert aztán tényleg egy fegyver eldördülésének a hangja töltötte be a teret. Ugyanekkor Bae nekem vágódott, és ledöntött a földre.
Semmi nem lassult le, mint a filmekben. Egy szempillantás alatt csapódtam a padlóba, a hátamba és a fejembe -, ami nagyot koppant - fájdalom hasított. A fülemben ott visszhangzott a lövés hangja, és mintha egy nyögést is hallottam volna.
Az elesésen kívül semmi másnak nem éreztem hatását, tehát nem talált el a golyó, Baenek hála. Felnéztem rá, reménykedve, hogy neki se lett semmi baja. Azonban jól hallottam az előbb, nem a képzeletem játszott velem. Bae oldalra fordult, le rólam. Ijedten másztam utána, és feltérdeltem mellé.
- Ne!
Az ujjaim ruhájába markoltak, kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Szemeimből könnyek hullottak le a kezemre, és elhomályosították a látásom. Megpróbált halványan rám mosolyogni, de megrándult a szája.
- Élek… nyugi… - suttogta halkan.
Valaki hozzáért a vállamhoz, felpillantottam, KyuHyun volt az. Eddig nem is figyeltem arra, hogy mit csinálnak.
- Hívj mentőt! – majdnem kiabáltam a pániktól.
- Vidd innen! – dörögte Seung, mire ijedten odakaptam a fejem.
Egy lépésre állt, a pisztoly még mindig a kezében volt az oldala mellett. Az arcáról pedig ugyanúgy a gyűlölet és düh sugárzott. Hát ennyire érdekli, hogy most lőtte le a barátját? Megpillantottam a másik kezében egy telefont, amit most felemelt, és nyomkodni kezdett. Reménykedtem benne, hogy legalább a mentőket hívja.
Az előbb még megragadtam volna az ilyen alkalmakat az elmenekülésre, most azonban képtelen voltam itt hagyni Baet, még akkor se, ha Seung fegyverrel fenyeget. Ellökött, hogy megmentsen, és miattam van ilyen állapotban. És én még azt gondoltam róla, talán tudta, mit tervez Seung, közben a saját életét kockáztatta értem.
- Gyere! Állj fel! – szólalt meg mögöttem KyuHyun.
- Nem, nem megyek el – mondtam határozottan, és Baere szegeztem a tekintetem. – Le ne csukd a szemed! – kérleltem suttogva.
- Nem fogom elismételni! – mondta Seung hidegen.
- Menj! – fogta meg a kezem Bae.
Makacson ráztam a fejem, de hirtelen KyuHyun felrántott, és el is kezdett húzni a kijárat felé. Majdnem orra buktam, azonban nem törődött vele. Pár lépés után viszont sikerült megtorpannom.
- Eressz el!
- Eszem ágában sincs – fordult felém.
Mögém lépett, és a másik karomat is megfogva tolt előre. Hiába erőlködtem, nehezen ugyan, de kituszkolt a kocsijához. Kinyitotta az ajtót, és benyomott az ülésre.
- Ne merj kiszállni! – csukta rám.
Szívesen megszegtem volna, de mivel utánam jön, semmi értelme nem lenne. Így dühösen törölgettem le arcomról a könnyeket, míg ő megkerülte a kocsit, és beült. A kezem még mindig remegett. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a történteket, és sokkos állapotban is lehettem.
- Nem értelek – szólalt meg pár perc után. – Le akart lőni SeungHyun, te meg még ott akarsz maradni.
- Mert miattam Bae megsérült, ha nem vetted volna észre – válaszoltam rá se nézve.
Karba font kézzel meredtem ki az ablakon. Reméltem, hogy minden rendben lesz Baevel. KyuHyun se őrizhet, és amint lelép én is elmegyek.
- Ő vitt oda.
- De nem tudta, hogy ez lesz – keltem a védelmébe. - SeungHyun azt se tudta, miért akart vele találkozni.
Az út további része csendben telt el. Hamar megérkeztünk a hotelhez. Kipattantam a kocsiból, és gyorsan el is indultam, de követett.
- Már elhoztál ide, minek jössz még mindig?
- Elkísérlek a szobáig.
- Ezt nem hiszem el – morogtam magyarul.
Rám nézett, de nem mondott semmit. Majd csak a liftben szólalt meg újra.
- Szóval, még mindig én vagyok a rossz? – kérdezte halkan.
- Nem – sóhajtottam nagyot, és próbáltam elnyomni a mérgességemet. – De ez nem változtat semmin. El kellett volna mondanod, nem dönthetsz helyettem, főleg mikor olyanról van szó, ami rám tartozik. Ahogy most is elráncigáltál az akaratom ellenére.
- A következő lövés a tiéd lett volna, ha ott maradsz – fakadt ki.
Megérkeztünk szerencsére, így inkább nem válaszoltam rá semmit.
- Innen már egyedül is betalálok a szobába, szia – mondtam, és rá se nézve otthagytam.
Habár nem hallottam követni, de mérget vettem volna arra, hogy majd csak azután megy el, miután látott bemenni.
Bent sötét volt, nem kapcsoltam lámpát, hanem nekidőltem az ajtónak. Megint rám jött a remegés minden elfojtott félelemmel együtt. Leroskadtam a szőnyegre, és sírni kezdtem. Levegő után kapkodtam, miközben a szemem előtt lepergett az este.
Hirtelen felkapcsolódott egy kis villany, és megjelent mellettem Viki.
- Megsérültél? – ült le mellém, és átölelt. Örültem, hogy nem azt kérdezte, jól vagyok-e.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Sajnálom, amit tettem. Légyszi, béküljünk ki! – kérte, én pedig örömmel mentem bele.
Miután kibőgtem magam annyira, hogy képes lettem értelmes beszédre, elmeséltem neki mindent, kezdve az összeveszésünktől. Közben a kanapén ültünk, mindketten takaróba bugyolálva.
Mire végeztem a mesével már majdnem hajnali négy óra volt. Főleg azért húzódott ilyen hosszúra, mert amikor a lövéses részhez értünk, újra kitört belőlem a zokogás - úgy látszik, a könnycsatornám nem ürül ki egykönnyen.
Aggódtam YoungBaeért, és még csak fel se tudtam hívni, mert a telefonom a kistáskámmal együtt a kocsijában maradt. Legalább még egy indok, amivel megmagyarázhatom, miért kell találkoznom vele. Mivel nem hittem, hogy leléphetek észrevétlenül.
Végül csak elaludtunk. Legalábbis Viki, én nem bírtam lehunyni a szemem, hiába voltam fáradt. Egyfolytában járt az agyam azon, mit fogok csinálni. SeungHyunt még arra kértem, hogy engedjen el, és lelépek Seoulból. Most azonban már eszem ágában sem volt ezt tenni, főleg mivel jelenleg senki nem fogott rám fegyvert.
Őrült módon még mindig találkozni akartam anyámmal. Pedig majdnem meghaltam ezért, és továbbra is ez fog rám várni valószínűleg. Azonban végre kiderült az igazság, vagy a nagy része. A férje miatt kellett Magyarországra menni, egyébként lehet, egy család lennénk.
Bár még mindig ott volt egy rakás megválaszolatlan kérdés, többek között: Tudhatták, hogy ez lesz, akkor miért csinálták? Ha az apámat jobban szerette, akkor miért nem tartott velünk? Miért nem írt titokban se? Vagy mire értette pontosan SeungHyun, hogy miattam majdnem meghalt az anyánk?
Az irántam táplált hatalmas gyűlöletét se sikerült feldolgoznom még. Mármint oké, az apja pártján van, gondolom, de az azért nem túlzás, hogy meg akar ölni? Egyáltalán miket csinálnak ezek, hogy pisztolyt tartanak maguknál, amit habozás nélkül fognak valakire? És mivel tényleg elsütötte, minden kétséget kizárt afelől, hogy komolyan gondolta-e. Na, nem mintha ez nekem egy pillanatig kérdéses lett volna, elég volt a szemeibe nézni.
De a legfőbb okom a maradásra az egyértelműen YoungBae. Tudnom kell, mi van vele. Az adósa vagyok, azért amit tett. Mellesleg pedig különleges vonzódást éreztem iránta, ami egyre csak nőtt. Persze tudtam, hogy ki kéne verni minden ehhez hasonló gondolatot a fejemből már az elején, és elfelejteni teljesen, de nem ment.
Emellett pedig ott van KyuHyun, akire ugyan haragszom, mégis elolvadok a közelében. Viszont azt tényleg nem bírom elviselni, ha más parancsolgat nekem. KyuHyun meg a saját akarata szerint vezetett és titkolózott. Ha meg is bocsájtok neki, lehet nem tudnék vele megint együtt lenni. Egy ideig képtelen lennék teljesen bízni benne, folyton csak arra gondolnék, miket rejteget előlem.
De az is tény, hogy ha Hyun nem jön utánam, akkor Bae nagy valószínűséggel késő toppan be, és már halott lennék. Na meg az is, hogy csak a verseny ideéig vagyok itt, szóval egyiküknek sem kéne ennyire érdekelnie.
Bőven eltelt szerintem két óra töprengéssel, mire győzött a kimerültség, és sikerült elaludnom.

SeungHyun állt újra előttem. A szája gúnyos mosolyra húzódott, Most nem ment meg senki – üzente némán. Meghúzta a ravaszt, egymás után többször is, mindegyik eltalált. Aztán zuhanni kezdtem. Azonban most nem az történt, ami ilyenkor az álmokban lenni szokás, hogy felébredünk a becsapódás előtt.
- Aauuu… - kiáltottam fel a fájdalomtól.
Rögtön felpattantak a szemeim. Hát igen, így jár az, aki félig-meddig ülve alszik a kanapén, leesik, és beveri a fejét, meg a hátát, amik eleve fájnak a korábbi eséstől.
Nekiálltam kihámozni magam a takaróból, mivel jól belegabalyodtam, amikor feltűnt, hogy néznek. Viki és Kata álltak az ajtóban. Jé, biztos a kopogást hallottam az álmomban fegyverlövésnek, gondoltam szórakozottan a fáradtságtól.
A következő pillanatban elért a tudatomig, hogy itt van a tánctanárom. Úristen! Hát ez garantált kijózanító az álmos kábulatból.
- Szia, Hanna! – köszönt Kata, amikor túljutott a meglepettségén.
Na igen, gondolom nem arra számított, hogy így lát bennünket… Mikor is? Az órára pillantottam, kilenc múlt nyolc perccel. A mai programok lefújva, ez a minimum három óra alvás semmire se volt elég. Kivéve arra, hogy el tudjak menni megkeresni YoungBaet. Ez is vicces lesz, amiért most már eggyel többen akarnak majd megakadályozni ebben.
- Hol a telefonod? - Rántott ki a gondolataimból a dühös kérdés. Ajjaj, ez a hang nem jellemző Katára, most nagy bajban lehetek. Ami érthető is, ha végiggondoljuk a dolgokat, amit eddig még nem tettem meg, és apának se írtam, vagy hívtam. Benne vagyok a trutyiban alaposan. – Tudod hányszor hívtalak? – Válaszolni akartam, de időt se hagyva folytatta. – Hatalmasat csalódtam benned, sose gondoltam volna, hogy egyszer veled kerülök ilyen helyzetbe. Hogy hazudhattál? És még miután kiderül, akkor se sietsz bocsánatot kérni, vagy magyarázatot adni. Még el se lehet érni. A versenyt se veszed komolyan, ahogy látom. Én meg a hazugságod ellenére képes voltam rábeszélni apádat, engedjen versenyezni, mert ez milyen fontos. De most már arra gondolok, hogy megnézem, mikor megy a következő repülő haza.
- Ne! – tiltakoztam azonnal. – Mindent elmagyarázok.
Egy fél óra múlva normális állapotba hoztam magam, Vikivel együtt. Addig Kata türelmetlenül várt, aztán lementünk az étterembe reggelizni. Végig azon járt az agyam, hogyan mondjam el neki a dolgokat, és egyáltalán mit áruljak el. Bár jobban az apával való beszélgetéstől féltem, amire pedig sort kell majd kerítenem, méghozzá telefonon.
- Halljuk azt a nagyszerű magyarázatot! – mondta Kata, amint elment a pincér a rendelésekkel.
- El akartam mondani apának, de tudtam, hogy Koreába nem engedne eljönni – kezdtem bele. – Ezért hazudtam, számítottam a kiderülésére, viszont azzal voltam, hogy ha már itt vagyok, akkor nem tud mit csinálni, legalábbis nem azonnal – ismertem be. – Viki pedig miattam hazudott.
- Arra nem akarsz kitérni, miért ragaszkodtál a hazugsághoz, csak hogy mindenképp itt lehess?
- Mert meg akarom keresni az anyámat – válaszoltam.
Az ezzel az üggyel kapcsolatos fejleményeket viszont eszem ágában sem volt megosztani se vele, se majd az apámmal. Akkor erővel ráncigálna vissza, az biztos. Még így is lehet az lesz, mert nem állt szándékomban hazatérni, ha azt akarná a végén.
- És jutottál valamire?
A szemével annyira fürkészett, hogy alaposan oda kellett figyelnem a hazugságom leplezésére. Nagyon reméltem, hogy a barátnőm miatt se fogunk lebukni.
- Sajnos nem. A kórházakon keresztül akartam megkeresni, de sehol se tudtam meg semmit. – A második mondat még igaz is volt, hiszen azzal tényleg nem mentem semmire.
Csendben figyelt még egy ideig, mérlegelve hihet-e nekem. Képtelen voltam eldönteni az arcáról, mire jutott végül.
- Az édesapád nagyon kiakadt. Miután túltette magát a rémületen, azonnal jönni akart utánad. Kérdezgettem, hogy mitől ijedt meg ennyire, de nem volt hajlandó elmondani, csak azt hajtogatta, nem maradhatsz itt. Próbáltam megnyugtatni, hogy biztonságos helyen vagy, tehát minden bizonnyal jól is. Aztán magam se értem miért, a pártodra álltam. Mondtam neki, mennyi lehetőség rejlik ebben a versenyben, és milyen csoda, hogy te is eljöhettél rá, hiszen legfőképpen ázsiai országok vesznek rajta részt. Rávettem, hogy várjuk meg, míg tudunk veled beszélni, és az első forduló eredményét.
- És belement? – szaladt ki a számon a meglepettségtől.
- Igen, feltéve, ha én utánad jövök.
Megállt egy pillanatra, mert megjött a pincér az ételekkel, de aztán tovább folytatta.
- Viszont akkor is elég furán viselkedett. Mormogott valami olyat, hogy talán jobb, ha ő nem jön ide. Tényleg nem tudod, miért reagált ilyen különösen az ittlétedre?
Épp bekaptam egy falatot, amikor ezt a kérdést feltette, és majdnem félre is nyeltem. Gyorsan ittam pár kortyot, és próbáltam megállni a köhögést.
- Anyával kapcsolatban sose árult el semmit – ráztam meg a fejem. – Szóval fogalmam sincs.
- Érdekes – szűkült össze kicsit a szeme. – Mindenesetre bizonyos feltételeket kötött a maradásodra – folytatta végül.
- Miket?
- Elsőnek, ha bármit is megtudtál anyáddal kapcsolatban, azonnal vigyelek haza. Ellenkező esetben folytathatod a versenyt, de a keresést megtiltotta, ahogy azt is meg kellett ígérnem, sehová se engedlek. Kivéve párszor városnézésre, szigorúan az én ottlétemmel.
Hű, pont, mint a szobafogság. Életemben először, és már nem fogom betartani. Ha egyáltalán sikerül kiszöknöm. Egyébként tényleg megőrültem. Tegnap majdnem lelőttek, akkor ott akartam maradni, most meg ugyanúgy menni vissza a veszélybe, az akadályokat leküzdve, amiknek örülnöm kéne, hiszen az én érdekemet szolgálják, vagyis a biztonságomat.
- Rendben, mindent be fogok tartani – vágtam rá a hazugságot.
- Előbb még átgondolom újra, hogy megérdemled-e.
Nem sikerült valami fényesen hazudnom, vagy csak azért dühös, amiért nem lehetett elérni?
- Viki – fordult barátnőm felé, aki eddig végig csendben volt. – Neked is beszélned kell majd a szüleiddel! Én mivel őket nem ismerem, Hanna apja ment el felvilágosítani őket, de nem tudom mire jutottak.
- Már hívtam őket este – mondta Viki. Ezt még én is most hallottam először. Bár amilyen állapotban voltam tegnap, semmi meglepő nincs benne, hogy nem hozta fel. – Sikerült őket rávennem, hogy maradhassak, ha Hanna is.
Kíváncsi voltam arra, ez a színtiszta igazság-e, de várnom kellett a rákérdezéssel.
- Akkor azt hiszem, kaptok egy esélyt. – Újra felém fordult. – De ne bánjam meg!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése